Túl vagyunk egy nem túl vidám éjszakán Samuval. Szegénykém úgy visítva üvöltött - szerintem a hasa görcsölt - de annyira, hogy még az apja is bejött (pedig ő pár hete elhagyta a hadszíntért, mondván, legalább egy valaki aludja ki magát...na igen), mi a frászkarika van már. Borzasztó volt ez a tehetetlenség, mikor éjjel kettőkor azt böngészed, hogy mik a bélcsavarodás tünetei, közben próbálod vigasztalni, csitítani, simogatni, egyrészt, hogy segíts neki, másrészt, hogy legalább a többi három ne keljen fel. Három után Samu végre elaludt, de akkor meg nekem pattantak ki a szemeim, úgyhogy fél ötig csak forgolódtam. Gondoltam, akkor sütök egy kalácsot reggelre, de aztán elvetettem a gondolatot, mert a szöszölést hallatára biztos felkeltek volna a gyerekek, ráadásul Á. is nagyon értékelte volna, lévén a konyha mellett a nappaliban alszik. De a borzalmak borzalma csak ezután ért: reggel, mikor végre kiverekedtem magam az ágyból kiderült, hogy nincs kávé. NINCS KÁVÉ!!! Elhatároztam, hogy ennek fényében minimum 3kg kávét fogok ezentúl itthon tartani, hogy ilyen még egyszer soha, de SOHA ne fordulhasson elő.
